17. fejezet

HARRY szemszöge
A tegnapi nap borzasztó volt. A koncertet alig éltem túl, de sikerült mosolyt színlelnem. Nem akartam,hogy aggódjanak értem. Nem maradtunk Sheffieldben, éjszaka utaztunk, hogy másnap még tudjunk pihenni. A 4 órás úton mindenki elaludt, kivéve engem. Túl sok gondolat zavart. Amikor megérkeztünk Cardiffba, egyből bedőltem az ágyba. Összesen egyszer láttam Blairt, sötét karikák díszítették az arcát, de még így is gyönyörű volt. Össze-vissza állt hosszú barna haja, de még így is kívántam. A röpke pillanat, ami miatt éltem, hamar szertefoszlott. Liamre mosolygott bájosan. El akartam menekülni a világ elől, ezért próbáltam meg egyből elaludni. Ami ment is, mert 11 óráig ki sem keltem az ágyból. A szakács csatlakozott hozzánk, ezért mennyei gofrival inditottuk a napot. Most elég rövid próbánk volt,így megint egyedül tölthettem a napom nagy részét. A gép előtt lógtam, és amikor lépteket hallottam kintről, magamhoz kaptam egy kanalat és abba nézegettem magamat. Tudtam, hogy talán ez az egyetlen módja, hogy ne szóljon hozzám Liam. Már nagyon unatkoztam, amikor betoppant Louis az ajtón.
-Öltözz fel, sétálni megyünk! - mondta vigyorogva.
-Nincs kedvem. - közöltem természetesen.
-De van. Legalább kiöntöd nekem a gondjaidat.
-Azt nem tudom kiönteni, maximum elmondani. Okoskám.
-Haha. Na irány!
-Mindenki jön? - kérdeztem és magam elé bambultam.
-Csak mi ketten. - kacsintott rám és kilépett az ajtón.
Felkaptam egy pulcsit és kisétáltam. Egyből az ajtóhoz mentem, nem néztem körül. Lou utánam lépkedett. Lennt egy kocsi várt.
-Nem úgy volt hogy sétálunk? - kérdeztem meglepetten.
Nem szólt semmit, betuszkolt a kocsiba. Negyed óra alatt a parton voltunk.
-De úgy volt. - terült el széles vigyor az arcán.
Séta közben a vizet bámultam. Annyi minden járt a fejemben. Lehet hogy Louis volt a legjobb barátom, de lelkizésben nem volt a legjobb. Általában ha valami komolyat mondtam neki, bólogatott és elővette az "értelmesebb" arcát. Liam volt ilyen téren jó. De most nem volt szükségem a segítségére.
-Szereted? - kérdezte megtörve a csendet.
-Azthiszem. - bólintottam egyet, de még mindig a vizet bámultam.
-Ne cseszd már el ezt is.
-Köszi. - mondtam csendesen.
Pillanatok múlva már magához szorított. Most pont erre volt szükségem. Szótlanul sétáltunk vissza, és már várt ránk az autó. Volt még egy utolsó mikrofon próba, és utána átöltöztönk. Beszélni akartam Vele, de nem találtam meg. Liam se tartózkodott köztünk. Fel s alá járkáltam, ordítani akartam. Amikor már menni kellett, Liam felbukkant. Egyedül...
Amikor kiértünk a színpadra, hatalmas ujjongással üdvözöltek. Nehéz még mindig belegondolni, hogy miattunk vannak itt. Csodás este volt, de annyira mégsem. Akárhányszor Liamre pillantottam, sírni akartam. Elveszi tőlem az egyetlen dolgot, ami a jelen pillanatban a legtöbbet számít nekem? Szép dolog. Igyekeztem nem erre gondolni. Amikor elbúcsuztunk a rajongóktól, az öltözőbe siettem. A többiek hátra maradtak, így volt néhány percem Blairrel beszélni. Kopogás nélkül nyitottam be, Ő pedig magzatpózban aludt a kanapén. Csak meg kellett látnom az arcát, és máris rádöbbentem; nem bírom nélküle. Rajongásom kopogás zavarta meg. Pánikba estem, és gyorsan be bújtam a sminkasztal alá. Lehet,hogy gyerekes de na. Liam kukucskált be az ajtón, és óvatosan belépett. Halk léptekkel Blair mellé osont, és leült mellé. Igazi gyengédséggel csókolta meg az ajkait. Elállt a lélegzetem és könnyek bukkantak fel a szememben.