23. fejezet

A hasam görcsbe rándult, a szívem gyorsabban kalimpált. Lehet, hogy megfontolatlan döntés volt ez az út. De már nagyon nincs visszaút. Egyszer szembe kell néznem a múltammal.

Mélyeket szippantottam a budapesti szmogos levegőből, amikor leszálltam a gépről. Csípős hideg csapta meg az arcom. Sokkal hűvösebb volt, mint Londonban. Nem az volt az ok, amiért hazajöttem, mert el akartam menekülni. Így éreztem helyesnek. A bőröndömet hamar megkaptam, az ellenőrzésen is túl estem, amikor bekapcsoltam a telefonom. 

-Élek. - szóltam bele a telefonba kissé zavartan, de szemeim a tömeget fürkészték.

-Izgultam érted. - nevetett fel Harry. Nyugodtan mosolyodtam el.

-Milyen LA ? - a hangom el-el csuklott. Nehéz volt belegondolni, hogy a föld másik felén van. Nélkülem.

-Csodás. De ha nem bánod, később beszélünk. Üdvözlök mindenkit. - hadarta majd hirtelen rakta le.
Tenger kék szemeim kiszúrtak valakit. Egy hosszú szőke hajú lány hátát pillantottam meg. Megütött a felismerés szele. Igyekeztem átvágni a tömegen és amikor erőt vettem magamon, megérintettem a lány vállát.
-Jázmin? - kérdeztem óvatosan.
-Te jó ég! - fordult meg, és a karjaiban kötöttem ki, talán egyetlen igaz barátnőmnek. - Annyira jó újra látni! El kell mesélned mindent, ugye tudod?
Nevetésben törtem ki. Szeplős tekintetét az enyémbe fúrta, és egy könnycsepp jelent meg a szemében.
-Hiányoztál. - sóhajtottam.
-Azért nem tudtál felhívni? Esetleg írni? - ingerült volt. Tudom, ez nem volt valami kedves húzás tőlem, de talán így kellett történnie.
-Ne haragudj. - húztam el a számat.
Szorosan magához ölelt, majd megragadta a csuklómat, és a parkoló felé vonszolt. A BMW-vel jött, tudta hogy imádom ezt a kocsit. És azt is tudta, hogy nem vagyok valami bőbeszédű. Ismert.
- Majd nálam elmesélsz mindent. - mosolygott rám és beindította az autót.
- Nálad? De.. - kezdtem volna el az értetlenkedést, de a szavamba vágott.
- Anyukád hívott, és mondta hogy estig tartsalak fel. Dolga akadt. - vonta meg a vállát, és koncentrálva kitolatott.
Olyan jókat nevettem út közben a plakátokon. Rühelltem őket, de már ezer éve nem olvastam magyar szöveget. Azaz úgy tünt. Háromnegyed órája utaztunk, amikor megállt az autó. Budapesti forgalom.. Mondjuk soha nem bántam ennyit utazni Jázminhoz, mert eszméletlen környéken lakott. Pillanatnyilag. A szüleitől költözött el, és most az úgynevezett "agglegény lakásban" él. Nyáron több időt töltök el itt, mint otthon. Szeretem, mert hatalmas a kert, és van egy faház ami az én agyamból pattant ki. Kiskorunk óta ismerjük egymást, és mindig egy olyan házra vágytunk, ami egy fa tetején van. Nos, most már nem csak vágyunk rá. Nagy nehezen átverekedtem magam a kapun, a bőröndöm épp hogy nem akart beférni. Beérve a meleg házba megkönnyebbültem dobtam le magamról a kabátot, és a konyhába siettem. Kivettem a szekrényből a kedvenc bögrémet, amin Harry képe virított. ( no comment.. ) Szomorúan öntöttem bele tejet, és szomorúan foglaltam helyet az egyik széken.
- Látom megtaláltad a kedvenc poharadat. - kacsintott rám Jas, és leült velem szembe.
- Furcsa így látni.. - mondtam és gyorsan be is fogtam a szám. Nem így akartam közölni vele.
- Hogy így?
- Ilyen.. kicsibe. És ilyen.. mozdulatlannak. - mondtam elpirulva. Nem rám vall, hogy csak úgy elpirulok.
- Te láttad ? - nyitotta nagyra a szemeit. Nevetnem kellett. Nagyon.
- Nem csak láttam. Jas,  hogy is mondjam? Azt hiszem, hogy találkozgatunk. - vágtam neki "Érted hogy értem " fejet. Amikor járt valakivel, ezt az úgymond fedőnevet használtuk.
- Hogy mi? - kiabálta és elképedve nézett rám tátott szájjal.
- Ha becsukod a szádat, talán elmesélem. - igyekeztem minnél komolyabbra venni a szót, amire ő persze egyből teljesítette az ajánlatot.